Szüléstörténet II.

I. rész 

“Ez van ilyen a szülés, mindenki így szül” - hallottam megannyi helyről ezt a mondatot, miután 2,5 évvel ezelőtt hosszú, nehéz szüléssel megszületett a kisfiam és egy felkaszabolt, meggyötört anyukaként hagytam el a csecsemős osztályt. 

Nem akartam elfogadni, hogy az élet legszebb dolga, - a születés csodája - ilyen és így kell, hogy legyen: hogy a nő úgy térjen haza a kórházból, mint egy leamortizált roncs. Már akkor tudtam, hogy ha rajtam múlik, a második gyermekem másként fog a világra jönni. Márpedig kin múlik igazán a folyamat, ha nem rajtam - jobban belegondolva. 

Centiről centire

Péntek délután 3 órakor ledőltem a kanapéra és mivel aznap többször tapasztaltam már méhösszehúzódást, elővettem a telefonom, gondoltam rámérek a fájás mérővel, 3 alkalom után egyértelműen látszódott: ezek bizony 10 perces kontrakciók. Abszolút a korábbihoz hasonlóan, egy 1-10-es skálán 1-es erősségű, viszont rendszeres 10 percesek. Gondoltam, hogy nocsak, akkor ez már lesz valami, hatásos volt a korábbi egy hét felkészülése, kezdjünk el erre a fázisra koncentrálni. 

Na, de ne siessünk ennyire előre, akik végig olvasták és ismerik a korábbi szülés történetem (ha nem, akkor itt el tudják olvasni), tudják, hogy van előzménye: 2021 nyarán született az első kisfiam, ahol egy nagyon kemény szülésben volt részem és azóta mind fejben, mind fizikálisan erre a szülésre készülök. 

36. betöltött héten kezdtem el most magára a vajúdásra készülni, arra hogy mentálisan hogyan tudom majd segíteni a folyamatot. Nyilván az ember magában a helyzetben kell, hogy sok mindent mérlegeljen, alkalmazkodjon - de forgató könyveket fel lehet állítani. Amikor eljött a 37. hét igyekeztem arra fókuszálni,  hogy hinni kell abban, amit csinál az ember, legyen az mendemonda vagy akár valamilyen valós eredménnyel alátámasztott ötlet: elkezdtem inni a málnalevél teát, napi 3x - amíg ezt ittam, csak magunkra figyeltem, beszéltem Zekhez, hogy hamarosan itt az idő, az ő tempójában haladunk, bízom benne, ő pedig bízzon bennem. Nyújtottam, minden reggel és este,  csináltam olyan gyakorlatot, amik a medencét, a gátizmokat nyújtják-lazítjak. Ezek is lassú, mély mozdulatok, amik nem másnapra hozzák meg az eredményt, ám kellenek ahhoz hogy a test majd segítse a folyamatot. Használtam mellszívót, amit azért is próbáltam ki, mert nem kerül semmibe, ártani nem árthat. És meg vannak egyéb módjai az oxitocin termelésnek... hogy mi az ami ebből használt vagy abszolút nem csinált semmit, nem tudom, én a folyamatot összességeben néztem, hogy ráhangolódjak, hogy a testem ráhangolódjon, készüljön. Lépésről- lépésre, hiszen az elmúlt években az egyik legnagyobb leckém, hogy sok kis 1+1 az egyszer elvisz a célig, bármi de tényleg bármi is legyen az. 

38+3 naposan indultak tehát a 10 perces fajások, amik viszonylag hamar, pár óra alatt estére 5 percesek lettek. Az erősség viszont maradt 1-2 közötti. Többször egyeztettem az orvosommal (akinek mindenért végtelenül hálás vagyok), hogy hogy állunk, hiszen mondják hogy a második gyerek gyorsabban jön. Ő már péntek éjjel mondta, hogy szerinte be kellene majd menni, megnézzenek, hogy hogy áll a méhszáj, azonban a belsőm azt súgta, hogy nyugi.

“Fogom tudni mikor kell menni”

Telt az éjszaka, 5 perces fájások, ugyan azon a szinten. Szinte ugyan úgy, ahogy anno Kiliannal - azzal a különbséggel, hogy akkor fejvesztve bementünk, egész éjjel bent fogtak, végig vizsgált az összes orvos és kézzel tágították a méhszájamat, ami iszonyatos fájdalommal járt. A másik különbség továbbá, hogy ott fogalmam sem volt, hogy meddig tart ez, türelmetlen voltam, hogy most akkor kijön vagy sem, mi lesz már... Most pedig tudtam, hogy ez lehet 1 óra, 1 nap de akár 1 hét is innentől. Lényeg, hogy amíg nem lepünk előre, az időm már csak erről fog szólni, erre kell koncentrálni. Felültem erre a vonatra és tudtam, hogy erről leszállni már nem lehet, a végén viszont ott vár, akit alig várom, hogy lássak.

Figyelő fázis: megpróbáltam éjjel aludni, sikerült is bele-bele aludni fél órákat. Eljött a reggel, semmi változás, stabil 5 perces 1-2 erősségű fájások. Ha hagytam volna magam ebben a részben, már simán elvisz az agyam, hogy gyorsítják fel inkább a folyamatot, legyen már valami, meddig tart ez, mi van, ha leáll a folyamat stb, de egész végig a szülés tervemre gondoltam, amit még józanul írtam és hogy arra kell koncentralnom: háborítatlanul szeretnék szülni, beavatkozás nélkül, a saját tempómban, mindenféle fizikális korlátozás nélkül.

Eljött a reggel, a férjem kérdezte, hogy hogy érzem? Meglepődött, hogy nem mentünk éjjel be. Ekkora már tényleg láttam az átfedést az előző és a mostani között, óráról órara ugyan ott tartottunk: ezek szerint az én testem tényleg így vajúdik. Ismét egyeztettem a dokimmal is, figyelünk, várunk. 

Itthon békében.

A napom javarészt egy körből állt: séta, nyújtás, kaja, zuhany, labda, pihenés és ezt előről. A fájások nem lettek egyelőre sűrűbben, viszont éreztem ahogy a baba kezd elindulni lefelé. Tudtam, hogy haladunk. Nagyon lassan de haladunk. Elképzeltem a kis arcát magam elé, vizualizaltam az utolsó kis ultrahangos fotókat és rá figyelgetem, hogy engedjem le centiről centire. Hogyan is gondolja az ember, hogy ez gyors folyamat? Egy alig 9 hónapos új ember épp azért dolgozik, hogy kijusson az eddigi otthonából - gondoltam. Szóval van időnk. Telefon kikapcs, jöhet a kör előről. Délutánra már nagyon lent éreztem a hasam, viszont közben elkezdtek ritkulni a fájások, már volt, hogy ismét 7-9-10 perceseket mértem. Tudtam, hogy ez is rendben van, hiszen valószínűleg egy kis erőt gyűjt a szervezetem és ennek megfelelően kezeli a fájdalmat. Tudtam azt is, hogy az oxit viszont én termelem, így összetrombitaltam a fiúkat: irány fagyizni.

A kocsi út is jót tett, de a kikapcsolás,  a kizökkenés és a csoki fagyi a családdal valóban hozott eredményt - 4 percnél és egész erős fájásoknál tartunk. Ez este 6  környéke (tehát maga a folyamat már 26 órája tart) a fájdalom érzet itt még mindig 2-3 környéke volt. Folyamatosan nagyon éhes voltam, éreztem, hogy a szervezetem, mint egy kazán, úgy égeti az energiát (Kiliannal a kórházban már nem engedtek enni...végülis csak szül az ember, szőlőcukor majd megoldja az éhséget, nem?)

A hasam már nagyon lent volt, ismét labda a zuhanyban, álltam, ültem, labdán rugóztam és folyamatosan csak arra gondoltam, hogy "engedem lefelé".

Jött a mindent bele esti sétánk egy meredek dombon, ami annó Kiliannal is meghozta az eredményt: itt már megállva mentem haza és rákanyarodtunk a "kiürít a szervezetem" szakaszra. 

Közben csak ezt mondogattam, hogy “milimeterről miliméterre”- és már tudtam, hogy felkel készülnöm arra, hogy bármikor menni kell, akár ha az előzőt nézem, ott is este 10-re robbant be a buli - számomra elviselhetetlen fájdalommal egyik percről a másikra. Láss csodát, forgatókönyv szerint 9-kor már nagyon tudatosan kellett levegőt venni és közben azt mantráztam, hogy minden méhösszehúzódás értünk dolgozik, igen, fáj, de ki fogom bírni, hiszen ez visz közelebb a célhoz. Nagyon jó érzés volt józannak lenni a fájások között. 

21-22:00-ig lepakoltunk, 3 percesek voltak már a fájások, tehát 3 percenként tudtam valamit csinálni: egyik szünetben öltözni, másikban berakni még valamit, készültem, jön a következő, megvárjuk, haladunk. 

22:10 kor ültünk be az autóba. Itt már éreztem, hogy nagyon kéne indulni, 2 percesre váltottunk, a kórház töltünk normál tempóban 15-17 perc. Plusz mire 2 perces fájásokkal felérünk a 6. emeletre, idő lesz. (Alapvetően 2 kórház között vaciláltam hetekig, pro és kontra érvekkel - ám végül arra tekintettel, hogy úgy éreztem, nem érnénk be a messzebibe, maradt az, ahol az első szülésem is zajlott - így tudtam, hogy a meccset tényleg ott vívhatom majd, ahol abba hagytam)

22:35-re beértünk a szülőszobákhoz. Nagyon furcsa érzés volt újra annál az ajtónál állni, közben tudtam, hogy most győzni jöttem, ám mégis próbált a gondolat beférkőzni: mi van, ha nem tartunk még sehol, mi van, ha újra az a tortúra vár rám?

Csengettem, egy tündéri hölgy fogadott. Kérdezte, hogy hol tartok, mondtam, hogy 2 perces kontrakcióim vannak. A fájások közben nagyon tiszta és nyugodt voltam, szerintem senki nem gondolta, hogy tényleg ott tartunk ahol: gyors adat felvétel, irány a vizsgáló, ahol a doktornő a következő kontrakciónál mondta, hogy teljesen eltűnt a méhszáj, lényegében a burok tartja a babát, készüljek - negyed órán belül szülünk. 

Amikor meghallottam, nem hittem a fülemnek. Sikerült az első fázis, amitől féltem. Kitanultam a testem működését, hagytam, engedtem ezt a babát és sikerült magamtól a testemnek kitágulnia hozzá, hogy perceken belül a kezemben tartsam. Akkor egész egyszerűen nem hittem el, hogy tök józan vagyok, nem kell a fájdalomtól elvakultnak lenni és tényleg így is lehet szülni? Utólag persze látom, hogy igen, ennek valóban így kéne működni, ha megtanítanák a nőket szülni és nem a saját bőrünkön tapasztalnánk meg, hogy lehet ez a pokol és lehet ez a mennyország...

Persze tudtam, hogy a neheze most jön. Amíg visszamentem a szülőszobára, már ott volt mindenki, a férjem is bent várt, készítették az asztalt, következő fájásnál megrepesztette a doktornő a burkot és azonnal indultak a tolók. Nem voltam szétesve, pontosan tudtam mit, hogy és hova kell; levegő bent, lefelé tolas, biztattak, tényleg az a pár ember szinte egyként dolgozott velem. 

Pontosabban értünk: megengetem magamnak végre, hogy ez csak rólunk szóljon. Most nem számít más, a legutóbbi alkalommal figyeltem arra hogy hogy van a férjem, ki vigyáz otthon a kutyákra, az otthoni dolgok... hogy van az egész folyamat közben, de mostanra tudtam, hogy ebbe nem fér bele más, csak mi. Ez most rólunk szól. 

4 nyomással született meg Zek. 23 óra 10 perckor már kint volt. 

Katarzis érzés.

Szerintem azt a pillanatot nem lehet máshoz hasonlítani vagy mással leírni. Megszűnik minden. Akire ennyit vártam, akiért ennyit dolgoztam, ott van és másodperceken belül örökre a karomba zárhatom. 

Az aranyóránk lényegében olyan volt, mint egy lottó ötös és egy basic szombat este keveréke: beszélgettünk, hogy jövő héten milyen teendők vannak, ettünk-ittunk, mintha testileg misem történt volna. Hihetetlen volt, hogy épp az imént szültem meg a második gyermekünket. Azonban a csodacsomagról le se tudtam venni a szemem, az tudatosított arról, hogy tényleg vannak csodák, hogy a születés a világ legcsodásabb folyamata és ez igenis lehet szép. 

Hamarosan jött szólni a tündéri hölgy, hogy átvisznek minket a csecsemős osztályra, teljesen önállóan kiballagtam lezuhanyozni, átöltözni és fejben tudtam, az első félidőt megnyertem, azonban most jön a második: a gyermekágyas osztályon eltöltött pár nap.

Hamarosan folytatom...